Kis országok tipikus hibája, hogy hajlamosak úgy viselkedni, mint az elkényeztetett házi kedvencek. Önállóan már képtelenek magukról gondoskodni, ezért sürgősen másik „gazdát” keresnek, ha magukra maradnak. Valami hasonló történt Magyarországgal függetlenségének elnyerése után. A pártállami szocializációjú, botcsinálta vezetők bejelentették azonnali csatlakozási igényüket az Európai Unióhoz. Részben érthető, mivel nem voltak elérhető közelségben megfelelő történelmi tapasztalatok, a gazdasági bajok begyűrűztek, ezért keresték a Nagy Testvér közelségét. Ám ez a nagy biztonság nagyjából annyit jelent(ett), mint Polüphémosz barlangjának melege. Az egyszemű óriás, a barbár küklopsz elkezdte egyenként felfalni Odüsszeusz embereit, és úgy tűnt, nincs menekvés.

A furfangos görög nem véletlenül örvendett akkora hírnévnek, hogy ne talált volna megoldást erre a fogas kérdésre is. Az óriást leitatta, megvakította, majd embereivel az óriás juhainak hasába kapaszkodva elhagyta a rémséges emlékű barlangot. Mindezt csak azért mondjuk el, hogy emlékeztessünk, nincs az a kutyaszorító, amelyből ne lenne kiút. A kicsinyhitű elbújik és fél, a valódi rátermett vezető azonban bátorítja népét és kivezeti szorult helyzetéből.

Visszatérve első EU-s kérelmünkhöz, kemény elutasításban részesültünk. Naivak voltunk, nem vettük észre, vagy nem akartuk észrevenni, hogy a „ledér hölgy” csak kelleti magát. Mint egy falat kenyér, úgy kellettek neki a hirtelen ölébe hullott, új piacok a Szovjetunió széthullásával, ám saját részére kedvezőbb feltételeket akart kialkudni. Az azonnali csatlakozás némi életszínvonalbeli visszaesést eredményezett volna egy ideig a gazdag államokban, ami egy szegényebb országbeli polgár szemével nagyjából ennyit tett volna: havi 600 konzerv helyett csak 450-et tudott volna megvenni a fogyasztói társadalom által elpuhított háziasszony. A különbözet feltehetőleg úgyis a kukába kerül, mert a bőség zavarában nem tudja felmérni a saját valós szükségleteit. Afrikából nézve ez elérhetetlen magasság, és mai ismereteink birtokában elmondhatjuk, nem feltétlenül az afrikai őslakosok hibája, amiért nyersanyagokban gazdag és stratégiailag oly fontos hazájuk annyira elszegényedett. Mert soha nem is engedték fejlődni az ellenérdekeltek. A párhuzamot ki-ki vonja meg tetszése szerint…

A folytatás nagyjából úgy folyt, akár egy utcasarki „üzlet”. Mi kitartóan kopogtattunk, az erős várfalak mögé húzódó „hölgy” újabb és újabb feltételeket szabott. Előbb a NATO-ba kellett belépnünk, csak aztán jöhetett a „belső vár”, melynek igazi arcát most ismerjük meg igazán, az ellenünk intézett nemtelen támadások közepette. Gúnyrajzok sora jelent meg az újonnan csatlakozni kívánókról, térden állva könyörgő koldusokként ábrázolva Magyarországot és a „keleti blokkot”. Már akkor fordítanunk kellett volna a helyzeten, mert nincs az a remélt jólét, amelynek kedvéért szabad lenne megalázkodnunk bárki előtt. Aztán kiderült, hogy az illető szép ledér intim kapcsolatokat ápol a nálunk levitézlett elvtársi kuncsaftokkal. Ennek valódi mibenléte csak most mutatkozik meg igazán, amikor kettős mércét alkalmazva rúgnak hol itt, hol ott belénk. Gyurcsány szemkilövető ukázai nem számítottak, és az ellopott ezermilliárdok se számítanak, mert ami összenőtt, az összetartozik. Ha az USA-ban találnak nagy, éhes zsebeket, amelyek betömésre várnak, akkor ott szövetkeznek hazánk ellen, ha az EU-ban, akkor ott, de régi, bevált partnerek várják őket keleten is, csak akkor zárulnak be a kapuk, ha mi kopogtatunk.

Ne feledjük, hogyan kiáltott fel az akkori amerikai külügyminiszter, Madelaine Albright („Halleluja!”), amikor NATO-ba lépésünk mindkét részről megpecsételődött. Ugyan miért? Mert egészen addig izgulniuk kellett, nehogy meggondoljuk magunkat. Mi, egy stratégiailag igen fontos hely őslakosai, akik mégis csak dönthettünk, ha máshogy nem, formálisan, a saját sorsunkról. A jó diplomaták, jó stratégák megtesztelik az ellenkező válaszra adott reakciókat is, mielőtt feletteseiknek továbbítanák az eredményt. Nálunk csak az egyértelmű igen volt az, amelynek – látszólag – nem volt alternatívája. Csak részben mentség az érv, hogy védelmet kerestünk az oroszok esetleges bosszújától, újra bekebelezési szándékától. A katonai szövetség akkora terheket rótt ránk, amiket az adott gazdasági helyzetben igen nehéz volt elviselni. Majdhogynem lehetetlen. Irgalom nem volt, az erre kialkudott összegeket le kellett gombolni, egy esetleges későbbi védelem reményében. De ez már történelem, ahogyan a folytatás is az.

A „várhölgy” aztán hosszas alkudozásokat folytatott a tarifáról, a frigy feltételeiről, míg nagy kegyesen magához engedett bennünket. Hűvös leereszkedéssel, ahogyan egy tetves jöttmentet fogadnak, s talán nem is hisznek későbbi kikupálódásában, csak kell nekik a territórium, melynek valós értékéről fogalma sincs a szerencsétlennek. Kellett a tízmilliós piac, melynek felemelkedése szóba se jöhetett. Egyedüli szempont a megszerezhető profit volt, márpedig senki ne mondja, hogy ennyi ember mindennapi kenyeréből, olcsó munkaerejéből, energia-fogyasztásából és lenyúlható ingatlanpiacából,megtakarításaiból ne lehetne busás hasznot húzni!

Most, hogy lelepleződtek az elvtársi mutyik, a szép ledér megsértődött. Kiderült, hogy ő kezdettől csak a már bevált, régi partnerekkel… hogy is lehet ezt irodalmi nyelven kifejezni…?! Meg akar büntetni bennünket, de speciális módon. Azt elvárja, hogy a lesajnált lovag befizessen rá, mintha megkapta volna a szolgáltatásit, de neki továbbra is csak a magyargyűlölő „magyarok” kellenek. Számunkra pedig elérkezett a pillanat, amikor fel kell tennünk végre a kérdést: és mi van akkor, ha tovább nem fizetünk? Nem fizetünk olyasmiért, amit soha nem kaptunk meg, és a dolgok állása szerint nem is fogunk megkapni soha. A sóvár lovagoknak ennyit kell felfogniuk: pénzért nem lehet szerelmet vásárolni. Ha nem szeretnek bennünket, nem kell esengeni a számunkra már nem is olyan vonzó kéjhölgy kegyeiért. Szövetségre csakis olyanokkal szabad lépni, akik történelmünk során már bizonyítottak. Lengyelország egyértelműen kifejezte szolidaritását hazánkkal. Litvánia is. Az EU parlamenti vita során másik régi szövetségesünk, szimpatizánsaink, az olasz nép képviselői is mellettünk hadakoztak, bár ez alig talált említésre a honi sajtóban. Itáliában ezredévekben mérhető a demokrácia ismerete. Nekik nem szükséges elmagyarázni a fogalmát, ellentétben a magukat européernek gondoló, ordító EU-képviselőkkel. Róluk egyértelműen kiderült, hogy csupán rögeszmékben, prekoncepciókban és maradi előítéletekben képesek gondolkodni. Egy kicsiny, renegát csoport véleményét többre tartják, mint a demokratikus választások révén valódi népképviseletet adó vezetőinkét. Feljelentőkre, azok hazugságaira hivatkoznak, mint etalonra, „megbízható forrásra” információikhoz, azaz dezinformációik garmadájához. 

Válaszunk egyértelmű. A finnyás női személy kellesse eztán magát másnak. Az alku könnyűszerrel visszájára fordítható, de ezúttal nem képzelt értékek mentén. Aki eddig megjátszotta magát, az hamar lelepleződik. Ha vesztésre áll, nem fog könnyen lemondani megszerzett pozícióiról. Mikor a piacon hátat fordítunk a szemtelen árat követelő árusnak, azonnal utánunk kiabál, és enged az árból. Ha már európai részről ennyire vulgárissá vált az alkudozás, ezt a rég bevált taktikát mi is bevethetjük. Legfeljebb lemondunk egy előnytelen üzletről. Abban biztosak lehetünk, hogy nem mi leszünk a nagyobb vesztes. Mi ismét csak láncainkat veszíthetjük… Aztán már csak egy nyitott kérdés marad: az EU-képviselők harcias része is úgy képviseli a saját népét, mint a honi denunciánsok bennünket?